Eldöntöttem, nem fogok futni utána. Ha megérdemlem, előbb-utóbb úgyis rámtalál, ha pedig nem, akkor annak is oka van. Nagyon is görcsösen akarok mindent, aztán szép lassan kicsúsznak a dolgok a kezeim közül és megint én fogok ott állni csalódottan, mert semmi nem úgy történt, ahogy elképzeltem. Ismerem már ezt, nem először rohanok fejjel a falnak és azzal is tisztában vagyok, hogy megint belefogok futni egy újabb zsákutcába. Úgy látszik nekem szükségem van az ilyen pofáraesésekre.
Ha jobban belegondolok, szeretek szenvedni. Jó kérdés, hogy miért..Én sem értem miért olyan jó úgy érezni, hogy minden totál reménytelen, de legalább tudok min rágódni a nap 24 órájában. Boldognak lenni van aki szerint egyszerűbb. Kár, hogy én nem így látom és a jelek szerint mindent elkövetek annak érdekében, hogy újra a szakadék szélén találjam magam. De akkor is felfogom hívni és megkérem, hogy találkozzunk. Másfél hónap telt el mióta utoljára beszéltünk - leszámítva mikor az utca másik oldalán sétált - és kezd hiányozni. Eddig is hiányzott, de most, hogy visszaolvastam a naplóm, úgy tűnik feltéptem a régi sebeket.
Aznap amikor szakítottunk megkérdeztem tőle, hogy mit tenne ha meghalnék - ne gondoljon senki semmi olyanra, hogy öngyilkos akartam lenni vagy ilyesmi, csak érdekelt - és azt felelte belepusztulna. Elhittem neki. Akkor. De miután szakított, valahogy nem úgy tűnt. Nem szólt hozzám, ha szembe jött velem a folyosón inkább irányt váltott, mintha nem is léteznék. Csak azt nem értettem miért. Tudtam és tudom, hogy sokat jelentett neki a barátságunk, éppen ezért nem tudtam mire vélni ezt az egészet. Talán belepusztulna, ha meghalok, talán fel sem kavarná annyira.
Néha nagyon szeretném megtudni...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése