Szívünkben örökké élsz..!

Most csak úgy vagyok. Olyan üres minden. És nemtudok ellenne tenni, mert nem is akarok. Ez az élet rendje. Megszületünk, aztán meghalunk, de mégis olyan hihetetlen, hogy nincs többé.Nem kellett volna meghalnia, még élhetett volna, ha nem jön ez az agyvérzés és nem dönti le fél év alatt. Karácsonykor még együtt volt velünk, jókedve volt, aztán egyik pillanatról a másikra történt minden és visszafordíthatatlanul közelgett a halála. Tudom, hogy sokat szenvedett, láttam rajta mennyire fáj neki minden és, hogy nem szeretné, ha így látnánk. Talán jobb neki most már, nem kell szenvednie. Nem álltunk egymáshoz olyan nagyon közel, de iszonyúan hiányzik és hiányozni is fog. Elvégre a dédmamám veszítettem el, aki pótolhatatlan marad örökre. Nyugodj békében!
A felravatalozás előtt elsétáltam a Tacky sírjához is. Színes pillangókat ragasztottak a neve mellé, amit én egyáltalán nem tartok nemodavaló dolognak, hiszen ő ilyen volt. Épített egy saját kis világot, sok-sok baráttal, ami egyszer csak kezdett összedőlni és én nem tudtam segíteni. Még mindig lelkiismeretfurdalásom van, ha visszagondolok az utolsó beszélgetésünkre és teljesen biztos vagyok benne, hogy ha akkor mellette állok, nem lesz öngyilkos. Régebben nem hittem abban, hogy mások irányítják az életünket, de mióta meghalt a Tacky, valahogy úgy érzem, befolyásolja mindazt ami velem történik. Tudom, hogy sokan őrültnek tartanak emiatt, de én hiszek benne. És tudom, hogy ha most haragszik is, egyszer megfog bocsátani, mert rájön, hogy mennyire fontos volt nekem és, hogy ez sosem fog megváltozni.

"A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan."