Távoli találkozás.

"..nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán mégis egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Egy rózsaszín felső, egy versike a nevemmel, az érzés, hogy valaki a nyakamra teszi a kezét. Mert ez történik, amikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózik, de le is hagy. Eltakarja a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem marad más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta, az egyetlen amelyen valaha hazajuthatsz."

Lassan 1 hónap után megint láttam. Szinte hihetetlen, hogy valaki ilyen aranyos..és még mindig olyan sokat jelent, mint régen. Borzasztóan hiányzik. Önkéntelenül is leszálltam a buszról csak, hogy közelebbről lássam. De ő nem vett észre. Talán szerencse..talán nem. Úgy vert a szívem mintha kiakarna ugrani a helyéből és semmi mást nem akartam, csak odamenni és megölelni. 3 perc leforgása alatt teljesen elment az eszem. Még azt sem tudtam megnézni, hogy rajta van-e a karkötő.. Eddig könnyű volt. Nem láttam, hallani is csak néha hallottam róla; beindult a felejtés folyamata. Csak, hogy ez a találkozás; még ha távoli is volt; felkavart mindent és ráébresztett, hogy tulajdonképpen még nem vagyok túl semmin. :/

Miért nem elég egyetlen éjszaka a felejtéshez ?!