Életemben először történik meg velem, hogy ugyanazzal a személlyel kapcsolatos két dolog egyikét inkább kitörölném, viszont a másiktól meg iszonyúan boldog vagyok, még ha nem is történt semmi komoly! Furcsa, hogy mennyire tudok örülni azoknak a dolgoknak, amiknek szinte alig van jelentőségük, de mégis mély nyomot hagynak bennem és olyannyira boldog leszek tőlük, hogy nem lehet levakarni az arcomról a mosolyt. Nevet, ügyet nem említek, akik ismernek, pontosan tudják kiről/miről van szó.:)Olyan furcsa ez az egész. Amikor meglátom a suliban a folyosón, vagy bárhol máshol, összeszűkül a gyomrom és tökéletesen az az érzés járja át a testem, mint amit már oly sokan leírtak és megtapasztaltak. Ugyanis tényleg olyan, mintha sok ezer kis pillangó repkedne a gyomromban és beszorulnak, nem tudnak elszállni. Mindenem remeg. A kezem, a lábaim...A tenyerem izzadni kezd, elsápadok, de mégis, valami iszonyú jó érzés éled fel bennem legbelül. És nem múlik el. Jelen van minden egyes pillanatban, minden egyes gondolatomba befészkeli magát, mint egy hivatlan vendég. Pedig nem történt más, csak a szája fölfelé görbült, tekintetét az enyémbe fúrta és hosszan nézett. Éreztem, hogy ott és akkor láng vörös leszek, mégis visszamosolyogtam rá, nem törődve azzal mit gondol. Talán csak egy apró baráti mosolynak örültem meg ennyire, egy olyan mosolynak, melynek az ég világon semmi jelentősége nincsen, csak megtörtént. Egy véletlen, egy arcjáték, egy arcmozdulat. Ami olyan mély nyomot hagy, mintha egy tüzes vasat tettek volna a szívemhez. Megéget, belevési magát örökre és senki/semmi nem tudja kitépni és eltörölni onnan. Mikor vele beszélek, valami összeszorul a torkomban, egy gombóc növi ki magát, és nem hagy szóhoz jutni. Mégis amikor szavakba próbálom önteni a gondolataimat, valahogy sikerül, de nyomban eltörpül ahogy kiejtem. Mert bennem, annyira hatalmasnak, magasra törőnek tűnik, mintha ez lenne az, ami éltet, amiért érdemes élni. Nem bírok a szemébe nézni, félek a tekintetétől.Nem tudom, hogy reagál, ezért inkább szemem lesütve figyelem a köveket melyek mellett elhaladok. De bármilyen távol is állok tőle, ha néha úgy érzem ennek semmi értelme nincs, elég ha találkozik a pillantásunk és újra átjárja a testemet a meleg, már nem fázom, nem érzem úgy, hogy valami kihűlt bennem, inkább csak olyan mintha egy kandallóban lobogó tüzet újra meggyújtanak. Meleg, egyedüli és megismételhetetlen.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése