"Ma kicsit sírhatnékom lett és bevallom, hogy elfulladt a hangom, mikor meséltem, meg heherésztem zavaromban (de ez nem a jó fajta heherészés volt). S hogy mindez miért? Mert felkavart valaki, aki két hónapig az életem része volt, akibe nagyon beleszerelmesedtem. Igazi rózsaszín szemüveget viseltem, remegtem, mikor megcsókolt, szivárványossá színezte nekem a világot. Békét adott, megnevetettett, megríkatott... Felbojgatta az életemet. Elvett és adott, elhagyott, miközben futott... Itt maradtam. Nélküle. Ha talán nem... Ha nem lett volna annyira kölyök és talán ha én nem akartam volna annyira szeretni, s bevallom, megkötni is. Ha talán nem próbáltam volna elhitetni magammal, hogy minden rendben van, pedig nem volt... Akkor kevésbé fájt volna? Akkor más lett volna? Ha később találkozom vele, amikor már nem rohan annyira, nem akar annyimindent, amikor már RÁM vágyott volna, akkor... Akkor jó lehetett volna? Akkor összeillettünk volna? Akkor most nem sírnék itt, ugye? Sajnálom...
Tudjátok, igazából hiányzik. Olyan bolondos volt. Folyton megnevetettet. De már akkor is láttam, hogy még nem elég érett a csodákhoz, még türelmetlen hozzájuk, nem érti őket... És egyik nap, amikor mindennél jobban szerettem volna vak lenni, belenézhettem a szemébe. Feküdt az ágyon, én mellette térdeltem. Az államat a mellkasára támasztottam. Emlékszem, a hajamat simogatta. Ott volt egy barátnőm is, de ő éppen olvasott, azt hiszem. Akkor néztem bele a szemébe és nem láttam magamat. Vagyis de. De először az ajtót láttam meg a hátam mögött és olyan aprónak tűntem a látképben... Akkor jöttem rá, hogy vagyok neki, vagyok, de... Egy a sok közül. Nem minden és nem központ. Csak vagyok...
Nagyon fájt, főleg, hogy egy napig csevegtem, hitegettem magamat, hogy az nem az volt, aminek tűnt, hogy szeret engem, hogy ugyanúgy minden vagyok neki, mint ő nekem... Hogy ugyannyira fontos vagyok neki...
Ezekért a dolgokért nincs semmi mentségem, csak annyi, hogy szerettem. Tényleg nagyon szerettem. Kár, hogy... Kár... De mostmár másként nem tudnám elképzelni. Egyedül maradtam, igaz. Nem vártak egyik oldalon sem, igaz... Sokszor reménytelenül futottam másokhoz. Ilyen vagyok... De mostmár el fogom engedni. El kell engednem. Magányos leszek továbbra is, ez igaz. Sokszor félni is fogok, ez igaz, de... De legalább nem alázom meg magam és nem áldozok be Mindent."
Annyira furcsa..egy számodra teljesen ismeretlen, idegen blogbejegyzéseit olvasod és az egyik cikkben ráakadsz valamire, ami nagyon hasonlít a te történetedre, mintha te lennél az ő helyében. Aztán rájössz, hogy mennyi mindenkivel történik meg nap mint nap ilyen és rá kell jönnöd, hogy ha szerelmes vagy, ezen az akadályon legalább egyszer az életben biztosan át kell vergődnöd. Csak borzasztó nehéz.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése