Sok olyan dolog van amiről azt gondoljuk, velünk nem történhet meg. Nagyon meglepődünk, amikor ezek mégis megvalósulnak és csak bután állunk saját kis világunkban, mert nem tudjuk mi is lenne most a helyes. Elszaladni, elbújni mindenki elől, nem törődni semmivel és senkivel, vagy a könnyet letörölve arcunkról állni, hagyni, hogy megforgassák bennünk a kést és csak nézni ahogy minden amiről álmodunk, amit akarunk, szép lassan a kukában végzi?! Nem tudhatjuk mi a helyes. Egyetlen egy szó az, ami képes lerombolni egy álmokkal teli világot. Mások nem tudhatják mi zajlik le bennünk, mert ők nem érzik azt amit mi. Csak annyit látnak, hogy összezavarodva állunk két út előtt és nem tudjuk merre menjünk. Az egyik a lerombolt világunk felé vezet, ahol a romok között csüggedve tudnánk végig nézni a nap felkelését, az első csillag kigyulladását, a napnyugtát és az első hópihe szálingózását a romokra. Nem lenne ott senki, senki aki odajönne, ha látja, hogy sírsz, senki aki megnevettetne, aki felvidítana. A másik út, egy üres, álmok és vágyak nélküi hely, ahol lassan, szépen újra tudnánk formálni a gondolatainkat, az álmainkat. Csak ehhez kevesek vagyunk. Mert a múltat, azt ami miatt most választás elé kényszerültünk, nem tudjuk elfeledni, csak akarjuk. De az akarat néha kevés, annál több kell. Ami nincs. Ott állunk, szemünk megtelik könnyel, elfutnánk, de tudjuk, hogy az nem megoldás. Mégsem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy az akire vártunk nem jön el és ezt nem mástól, hanem tőle tudjuk. Tőle, mert képes a szemünkbe nézni és képes kimondani, hogy nem minket szeret, hanem mást. Nem tudja, hogy ezzel fájdalmat okoz, de mégis. Aztán zárul a kapu, ő belép az ajtón, te kinnt maradsz és ott, akkor eldől minden. Véget ér valami, egy álom, egy valósággal keveredett képzeletbeli világ és minden remény, vágy amit ezekbe belesűrítettél. Csak egy másodperc volt az, amikor kérdésedre megrázta a fejét és ezzel örökre lezárta az álmod, ami többet nem fog újra éledni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése